A Magyar Földmérési, Térképészeti és Távérzékelési Társaság által szervezett 30. Vándorgyűlés egyik szakmai kirándulását Tiszaföldvár városba hirdette meg. A szolnoki Hild térről indulva a 442. számú főúton 26 km megtétele után jutunk a városba. Utunk során a Szolnok megyei jogú városhoz csatolt Kocsorost és Szandaszőlőst érintjük, majd Rákóczifalván, Rákócziújfalun, Martfű városon át jutunk Tiszaföldvár városba. Utazásunk ideje alig több mint 30 perc, a felsorolt települések története azonban megérdemel egy rövid elméleti megállót.

Indulás
Szolnokról indulva a Zagyva folyó torkolata mellett lévő Tisza folyót átszelő hídon keresztül az ún. „Százlábú” ártéri hídon át, amely eredetileg egy Tisza-meder felett ívelt át, majd a körforgalmat elhagyva a Szandai rét mellett, a Tisza folyó árvízvédelmi töltésén haladó 442. számú főútra érünk. (A megyeszékhely történetét egy másik kiránduláson ismerheti meg a Vándorgyűlés résztvevője, itt csak érintőlegesen teszünk említést az útvonal mentén lévő nevezetességekről.)

A Zagyvának valamikor két ága volt; a szolnoki várat is megkerülve ömlött a Tiszába, amit egy 1960-as légi légifényképen is jól láthatunk (www.fentrol.hu/hu/legifoto/35772). A ma is használatos Tisza-híd 1962-ben készült, előtte egy rácsos vashíd (igazi Gerber-tartó) ívelt át a folyón, amelyet a Zagyva átszelésére gondoltak felhasználni, de a vasszerkezet a robbantás utáni kiemelésnél használhatatlanná vált.

A robbantás pillanata után és a lezuhant szerkezet, mögötte az új híd [1962. augusztus, fotó: (H)BA]

Érdemes megemlíteni, hogy a Tisza-híd helyén (közelében) már a török hódoltság idejében is volt átkelő, mégpedig fából ácsolt híd, amelynek maradványai a folyó igen alacsony vízállása mellett láthatóvá váltak.

A Szandai rét területét a 4. számú főút elkerülő szakasza miatt lecsökkentették. Itt láthatjuk a vitorlázó repülőteret, amely árvízkor víz alá kerül. Az út baloldalán az Alcsi-szigeti Holt-Tisza található, amelyen 1975-ben – Szolnok 900 éves évfordulójára – kajak-kenu pályát építettek (e leírás szerzője készítette a mederfelmérést is tartalmazó tervezési alaptérképek, illetve végezte az építés geodéziai művezetését). Továbbhaladva érjük el a volt árvédelmi töltések háromszögében Kocsorost, majd pedig Szandaszőlőst. A kettő együtt 1950–1963 között önálló települést alkotott. Az út kanyargós részét elhagyva balra található a szandai katonai reptér és a Magyar Repüléstörténeti Múzeum gazdag katonai és utasszállítógép gyűjteménnyel.
Szandaszőlős újfelmérése Szolnok szabatos városmérésének befejezése után, 1968-ban síkfotós eljárással kezdődött, az illesztőpontok jelölése, kutatási feladatokhoz tesztmező létesítése (amelyben a szerzői is tevékenyen részt vett) is segítette a fotogrammetria fejlődését.

Szolnokot magunk mögött hagyva – de még Rákóczifalva előtt – földút keresztezésben balra letérve, Szanda puszta (Újszanda) külterületi lakott hely felé elindulva, balról Beke Pál halmát pillanthatjuk meg, amely Szolnok legmagasabb pontja, a maga 101,3 m magasságával. E terület értékeit Verseghy Ferenc Külső Szolnok című versében örökítette meg. A halmon található az 57-3015 vízszintes IV. rendű főpont, no meg egy geoláda is.

Rákóczifalva
Alig hagytuk el Szolnokot már is Rákóczifalva városban vagyunk. Ősi település, már a szarmaták, gepidák, az avarok is lakták. A Tisza folyótól 1–2 km távolságban magaslat húzódik, erre települt a falu. A dombon 1962-ben ásatásokat végeztek, jól elkülönülten öt különböző korú temetőt találtak, amelyekben értékes leletekre bukkantak.

Az első telepesek a lakott területet körülvevő mocsárvilágban elsősorban halászattal foglalkozhattak. A település mellett folyt valamikor az élő Tisza, amelynek maradványa a Bivalytói-csatorna, és amely nevét a vontatásra használt állatok után kapta. A római kor alatt Rákóczifalva is ismert, lakott település volt, mint fontos átkelőhely a Tiszán.

A mai Rákóczifalva és környéke területét 1411-ben Zsigmond elcserélte Vukovics György rác fejedelemmel, 1461-ben pedig Mátyás király Szilágyi Mihálynak adományozta. A török hódoltság kezdetén a környék egyik legnépesebb települése, lakossága a 15 éves háború alatt megritkult. A település a török kor végén pusztult el. Thaly Kálmánnak a Rákóczi-kor történetírójának kutatásai szerint II. Rákóczi Ferenc 1704-ben Szegedről idetelepítette a lakosságot. Az 1704 és 1706 között épített kastély lett az uradalom a központja. A szabadságharc leverése után a kastély báró Malonyai, majd a kincstár tulajdona lett.

1944. augusztus 20-án nagy légitámadás érte a falut. Sokan meghaltak és még többen megsebesültek. Az 1945-ös földreform során Rákóczifalván 687 igénylőnek 4211 kat. hold földet osztottak ki. Az első termelőszövetkezet 1949. december 22-én alakult meg a községben. 1951. január 12-én Rákóczifalvától elvált Újfalu, amely ettől kezdve Rákócziújfalu néven önálló település lett.

A község lakosai 1986-ban méltó emléket állítva a fejelemnek a községháza előtt ünnepélyes keretek között felavatták II. Rákóczi Ferenc mellszobrát, amelyet minden évben a község intézményei, civil szervezetei és gazdálkodó szervezetei megkoszorúznak.

Rákóczifalva 35,9 km2, lakosainak száma 5364 fő (2014. évi népszámlálás). 2009. július 1-jén városi rangot kapott. A település határában országos hírű kertészet és faiskola működik.

Rákócziújfalu
Jász-Nagykun-Szolnok megye délnyugati részén, a Tisza bal partján, Szolnoktól délre 12 km-re fekszik. Lakosainak száma a 2014. évi népszámláláskor 1953 fő volt. Területe 19,61 km2. A községtől délnyugatra folyik a Tisza, medre itt írja le a Közép-Tiszavidék hatalmas kanyarulatát (vezsenyi-martfűi kanyar), ahol nyáron nagyon jó fürdési lehetőséget kínál a homokos part (régen ököritató volt). A 442. számú főút és a Tisza találkozásánál a folyó mélysége LNV (legkisebb vízállás) esetében is eléri a 22–24 m-t.

(E sorok írója anno a KÖTIVIZIG-nél geodéziai csoportvezetőként tevékenykedett. A ’80-as évek elején a Tisza folyó ezen szakaszának felmérésén dolgoztak – innen származik a folyómeder mélységére vonatkozó információ is –, amikor a galériaerdőben egy Zsporozec típusú személygépkocsival igyekvő horgászokra lettek figyelmesek, akik a folyóhoz igyekeztek. Közismert, hogy a Zsapó farmotorjának hangja vetekedett a traktoréval, aminek hallatán a viziges gépkocsivezető száját a következő mondattöredék hagyta el: „...tán szántani mentek?”. Nem kell ecsetelni, hogy a horgászok nem éppen szövegbe illő szavakkal válaszoltak.)

Martfű
A 442. számú főúton a sörgyár mellett elhaladva érkezünk a kengyeli elágazáshoz. Ezen az úton Kengyel község felé haladva 3,6 km után Bagimajort (Baghy-major) érjük el, ahol a Szélmalom-dombon egy az 1900 évek elején épült szélmalomra bukkanunk. A szélmalom 1945-ig működött. Eredetileg Széchényi Baghy Gyula és családja volt a tulajdonos. A szélmalom 15 méter magas téglaépület, belsőtere 4 szintre oszlik. A dombon állandósították az 57-4017 vízszintes IV. rendű főpontot. Egy kápolna is van, ahol geoládát helyeztek el. (A szélmalom említésre méltó, de nem része a szakmai kirándulásnak.)

Szélmalom a Baghy-majornál

Tovább haladva Marfű városba érkezünk. A vasútállomás utáni körforgalomból három irányba mehetünk; jobbra az elsőn Tiszaföldvárt, a régi 442 úton, a másodikon Kungyalut, Kunszentmártont az új 442. főút nyomvonalon (régen sóút volt), a harmadikon pedig Mezőhéket, Öcsödöt érhetjük el. A város 23,08 km2 területen fekszik, lakosainak száma 6421 fő (2014. évi népszámlálás).

Első írásos emléke 1467-ből származik, a Csanádi képtalan birtoka volt. A török időben a szolnoki várhoz tartozott, bár ekkor Csongrád megyében volt. A XVIII. században Szolnok vármegyéhez csatolták, Rákóczi birtok volt, majd a szabadságharc bukása után a Podmaniczky család birtoka lett.

A csehországi Bata gyár 1940-ben cipőgyárat létesített, amelyet a világháború alatt hadiüzemmé alakítottak. 1950-ben elvált Tiszaföldvártól, 1970-ben nagyközségi, 1989-ben pedig városi rangot kapott. A gyárat az ’50-es években Tisza Cipőgyár néven újraindították, márkái az egész országban igen keresettek voltak. A cipőgyár mellett meg kell említeni még a sörgyárat, valamint a növényolajgyárat is.

Alig hagytuk el Martfű tábláját a Vezseny településre átmenő komplejárót pillantjuk meg. Ennek az ad nevezetességet, hogy a kárpótlás idején az árvédelmi töltés és Tisza folyó közötti területet a kárpótlási földalapba tették. Sajnos a földkiadó bizottság nem kellő körültekintéssel járt el, így a komphoz vezető út töltésen átmenő és a hullámtéren lévő részét nem vetté ki a földalapból (nem osztották meg), tehát aki megszerezte, vitte mindenestül. Ennek meg az lett a következménye, hogy az utat az új tulajdonos lezárta, a komp nem volt megközelíthető. Az ügy a bíróságot is többször megjárta, a végkifejletről azonban információ hiányában nem tudunk beszámolni.

Tiszaföldvár
A város a Tisza folyó középső szakaszán, annak bal partján fekszik. Tiszaföldvár igen nagy kiterjedésű (Homok is hozzátartozik), területe 80,34 km2, lakossága pedig 11082 fő (2014. évi népszámlálás).

A településről írásos adat 1467-ből származik. A falut a dunaföldvári apát birtokolta. Az 1571. évi török összeírás szerint az akkori Földvár 250–300 lakosú falu volt. A török időkben Földvár földesurai gyakran cserélődtek. Kisebb megszakításokkal lakott település maradt, de 1596. évi török, illetve az 1658. évi tatár pusztítások nyomán hosszabb-rövidebb időre elnéptelenedett. A zűrzavaros viszonyok ellenére a vallási élet élénk volt a településen. A reformáció ide is eljutott és 1642-ben már kálvinista prédikátora volt a falunak, 1673-ban kálvinista templomot is építettek. Az időközben elnéptelenedett települést különböző vallású emberek 1722-ben újra lakottá tették.

A község 1755-től az aszódi báró Podmaniczky család tulajdonában volt, akik támogatták a jobbágyok letelepedését. A megélhetést a szántóföldek, a szőlő és főként az állattartás jelentette. 1808-tól a földvári birtokon báró Podmaniczky II. János, a széles látókörű birtokos megnövelte az állatállományt, hatékonyabbá tette a gabonatermelést. Híressé vált a tiszaföldvári ménes. A község is megerősödött, de néha mégis éhínség pusztított. A földesúr ezért 1837-ben létrehozta a Szükség Hombárt, amely a tehetősebb gazdák adományainak segítségével a szűkebb esztendőkben is képes volt biztosítani a rászorulók ellátását.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején mintegy ötven földvári harcolt a honvédseregben. 1849-ben a szolnoki csatát megelőzően a környék Damjanich és Leiningen tábornokok seregének felvonulási területe volt. Fontos tanácskozások színhelye lett a földvári tiszttartói ház. 1849. március 15-én itt tartózkodott Kossuth Lajos is, ennek emlékét a helyi védelem alatt álló tiszttartói ház falán elhelyezett emléktábla is őrzi.

A forradalom után nehezebb évek következtek. Az 1860-as ínséges időszakot a Szükség Hombár segítségével vészelték át, sőt a vagyont megforgatva növelni tudták a bevételeket. Ebből fejlődött ki később a Takarékmagtár, majd 1898–1947-ig a Polgári Társulati Alap. A Takarékmagtár téglagyárat és vágóhidat létesített, 1897-ben megnyitotta gőzfürdőjét is.

A Martfűvel és Homokkal egyesített Tiszaföldvár 1886-ben járási székhely lett. A vasút és a közút kiépítése bekapcsolta a települést az ország vérkeringésébe (a vasútállomás a 442. számú főút új nyomvonala mellett van). A Tisza szabályozása révén nőtt a szántóterület. Bővült a szőlő és gyümölcstermelés, a termesztett kultúrnövények köre.

Az első világháború súlyosan érintette Tiszaföldvárt. 313 földvári vesztette életét a csatatereken. A román csapatok 1919. április 30-án megszállták és szinte minden terményt és megmaradt értéket magukkal vittek. A második világháború idején 1944 őszére sokan elmenekültek az ország nyugati részébe. A település 1944. október 6. és 1945. január 6. között többször volt hol a német, hol a szovjet csapatok birtokában. A háborút követő években politikai okokból kitelepítettek is érkeztek a földvári szőlőkbe. Államosították a jelentősebb ipari üzemeket és iskolákat. Itt kezdődött meg a környék települései közül elsőként a szövetkezetesítés.

Tiszaföldvár járási székhely státusza 1950-ben megszűnt, mivel e szerepet Kunszentmárton vette át.

Az 1956-os forradalmi események során a gimnázium diákjai és tanárai részt vettek helyi és más településeken rendezett nagygyűléseken, élelmiszert gyűjtöttek és azt Budapestre szállították. Komolyabb incidens nem történt.

A település folyamatosan fejlődött, ennek köszönhetően 1993. január 1-jén Tiszaföldvár városi rangot kapott.

Nevezetességei közé sorolhatjuk mai nevén a Hajnóczy József Gimnáziumot, Humán Szakközépiskolát és Kollégiumot [e sorok írója az 1960-as évek közepén a középiskola bővítése céljából tervezési alaptérképet készített a 113/1963 (T.10.) ÁFTH utasítás szerint], a Belterületi Református Nagytemplomot, az evangélikus templomot, a Szent István és a Jézusszíve római katolikus templomot – itt őrzik a Torinói lepel egyetlen magyarországi másolatát –, a Tiszazugi Földrajzi Múzeumot és a szabadkéményes házat a XIV–XV. századból (Kossuth u. 2.), a Tisztartólakást (Kossuth út 101.), a Kossuth teret az egész alakos Kossuth szoborral, az Aradi Vértanúk emlékművet.

A végére maradt a Vándorgyűlés eme szakmai kirándulását választók hőn áhított látni, inkább kóstolni valója, a Szicsek János szeszfőzdéjében főzött párlatok, amelyek több arany-, ezüst- és bronzminősítést értek el.

A kínálat...
Fogyasztás mértékkel és tartózkodással! Egészségükre!

Összeállította
Hodobay-Böröcz András
Forrás (részben): Wikipédia