Keresés

Hírek Hírek Rendezvény Rendezvény Szaklap Szaklap
Kezdőoldal Híreink

Földmérésünkről (Sándor József kollégánk írása)

Földmérésünk helyzete, összetett kérdés,
sok kollégánkból hiányzik az empatikus készség.
Jogszabályainknak meg legfőbb hibája,
hogy bezárja szakmánkat saját magába.

 

Sándor József kollégánk prózai vitairata a folytatásban...

Mivel a téma annyira többrétegű és nagy lélegzetű, inkább prózában folytatom tovább.

Néhány kolléga – az elmúlt időszak egyre feszítő helyzetére tekintettel – felvetette, hogy foglalkoznunk, illetve írnunk kellene „földmérésünk tündökléséről és hanyatlásáról”. Aztán járt körbe a digitális levél, s mindenki, akit megtalált, elsősorban azon meditált, hogyan, mikor és miképpen kéne megírni mindezt. Aki ismer, tudhatja rólam, hogy időnként azért szeretek, szerettem kissé provokatívan felvetni egy-egy témát, hogy elinduljon egy vita, egy együttgondolkodás, amiből, ha jól kufárkodunk gondolatainkkal, majd a tetteinkkel, akkor még jó is kisülhet belőle.

Így hát mindenféle önjelöltségi kényszerképzet nélkül, én most már nem az írás szükségességéről értekeznék, hanem leírom felvetődött gondolataimat, ami reményeim szerint válaszokra, vitára, együtt gondolkodásra fogja serkenteni a kollégákat – mindenféle szinten, akár élő vitákban, akár egyenként, írásban.

Úgy vélem legelőször saját magunkban kellene rendet tennünk, mégpedig aképpen, hogy önmagunkat saját értékünknek megfelelően értékeljük.

Elég széles csoportját ismerve szakmánknak, az egyik alapvető gondnak érzékelem az önbecsülés hiányát és az alul értékelést.

Magyar nyelvünk nagyon szépen helyére tudja tenni szakmánkat, egészen a társadalomban élő ember történelmének kezdetéig. Elég, ha észrevesszük, hogy a műszaki, magasan képzett szakember általános megnevezése: MÉRNÖK. Aki mér, mert minden műszaki feladat végrehajtásának alapja, kezdete és vége mérések végrehajtásából, kiértékelésből és azok alapján történő további tervezésből, további alkotásból áll.

Szakmánkból kifolyólag minden, a környezetünket mesterségesen formáló, átalakító tevékenység a mi térképműveinkre épül, a mi munkánkból indul ki; mi, földmérők kísérjük végig, ellenőrző-, szükség esetén figyelmeztető státuszban a folyamatot, s a befejezésekor is mi végezzük a záró műszaki munkát, hogy mérésünk eredményeként kiegészítsük, újra szerkesszük – naprakészen – térképműveinket.

Mint láthatjuk, valóban folyamatos részei vagyunk az alkotásnak, de mégsem mi vagyunk az alkotók, s sajnos ezt sokszor éreztetik is velünk, s sokan ezt el is hiszik. Azt kell magunkban és a társ-szakmákban is tudatosítani, hogy mi vagyunk az az alap illetve háttér, amely a megvalósítást biztosítja, s a végén mindezt rögzíti a következő projektek megbízható kiindulásáért.

Azt kell látnunk (belátnunk), hogy szakmánk, bár nem látványos, de nélkülözhetetlen. Vagy másképpen fogalmazva – hogy az egyik legszebb népmesénkre utaljak vissza –, mi vagyunk ama levesben a kő, de a só is.

Bár már több mint két évtized eltelt a rendszerváltozás óta, szakmánk még mindig nem heverte ki az előtte volt évtizedek tekintélyvesztését. Sok más műszaki tevékenységgel ellentétben, az ingatlanok állami tulajdonából fakadóan a földmérők, mint mérnökök, nem voltak kapcsolatban a lakossággal, mivel nem igazán volt részükre munkavégzési lehetőségük. Ezáltal felnőtt egy-két generáció, akiknek a tudatából kimaradt a földmérő mérnök személye, tekintélye. Az 1980-as évek elején létrehozott földmérői névjegyzék próbált egy kicsit újra nyitni a szakma és a lakosság, mint a szolgáltatást igénylő között, de már Mózes óta tudjuk, hogy legalább egy teljes generáció lecserélődésére van szükség ahhoz, hogy az érintett teljes nagy közösségben megtörténjen a szemléletváltás.

Ugyanakkor a technika fejlődése, a rendelkezésre álló mérőeszközök lehetőségei messze túlszárnyalták a rendelkezésre álló, forgalomban lévő nyilvántartási térképeink megbízhatóságát. Ilyen esetekben egyszerre kerül veszélybe a saját mérnöki tekintélyünk és a szakmánk tekintélye. Ott állunk a „csoda-műszerrel” és méteres megengedett tűrésértékről próbálunk magyarázni annak, aki esetleg 20-40 centiméterért van szinte gyilkos haragban a szomszédjával.

Természetesen van az éremnek egy másik oldala is. A folyamatosan újuló ismeretanyag megismerése mellett, szinten tartva régi ismereteinket, megértve az ügyfelünk helyzetét, meg kell próbálnunk a saját nyelvén, szóhasználatával elmagyarázni a problémákat, s megkeresni a legmegfelelőbb megoldásokat. Ne csak a tünetet tárjuk fel –, adjunk alternatív lehetőséget a kompromisszumos megoldásra. Vállaljuk fel, szükség esetén, mintegy mediátorként a közvetítő szerepét az érintett felek között, hogy mindkét fél ne csak lássa, hanem lehetőleg jól átlássa a problémát, abban való szerepét és a megoldásokat. Főleg annak fényében tegyük ezt, hogy megértetjük velük, az egyezség nekik fontos, mi idővel kilépünk innen, de ők itt maradnak; nekik fontos igazán a közös, kompromisszumos megállapodás. Ennek fontos része, hogy ne misztifikáljuk túl a szakmánkat. Olyan érhető és jól áttekinthető vázrajzokat adjunk ki a kezünkből (s persze írjunk elő a szakmai szabályzatainkban!), melyeket a kívülállók, a laikusok is megértenek! Ebbe beletartozik a megfelelő jelkulcs mellett az is, hogy ne fukarkodjunk az adatokkal. Ha megmértük, merjük megadni és vállalni is azt. Csak egy megfelelő adattartalmú és jól értelmezhető vázrajz ad megfelelő jogbiztonságot ügyfeleinknek, nekünk pedig megfelelő szakmai, mérnöki tekintélyt. Ebből fakadóan hangoztatom már hosszú-hosszú évek óta a vázrajzaink mintatára erőteljes felülbírálásának szükségességét, a gyakorló földmérők széles körének bevonásával.

Persze az sem tett jót a gyakorló szakembereink megítélésének, hogy voltak olyan kollégák, akik a piaci verseny érvénysülését abban vélték megvalósítani, hogy jóval a minimális, de még elfogadható ár alá vitték díjaikat. Természetesen egy felülről jövő, irányított díjszabályzat sem mindig tökéletes. Úgy vélem az a fajta nyitott díjrendszer, amely bizonyos értékek közt szabadságfokot ad az ajánlattevőnek az ár kialakításában, az jól működhet, s tud teremteni egy tisztességes és egyúttal ellenőrizhető piaci versenyt.

Az sem tett jót – főleg a szakmán belüli ­– önértékelésünknek és egymás megbecsülésének, hogy néhány éve a szakmánk egyik része, az Alkotmánybírósághoz és a Versenyhivatalhoz fordulva, nekiment egy szűk, de szintén nélkülözhetetlen másik résznek. Miután már rég túl vagyunk rajta, tán nem bántok vele meg senkit, ha azt mondom, ez egy „eszkimó-fóka” effektus volt, ahol az egyik fél elfeledkezett arról, hogy mindkét táborban személyek vannak, azok mögött meg családok, akik mind-mind csak élni, megélni szeretnének. Nem egymásnak kéne mennünk, hanem összefogni. Megoldást keresve, együtt, előre – közösen.

Tudom, ez most nagyon olyan "szocreálosan" hangzott, de mint tudjuk a történelemből, nagyon sok szép és igaz eszmét alkotott az emberi elme, melyek akkor torzultak el, amikor a gyakorlatban nem voltak képesek tisztán végigvinni, s hagyták kisiklani. Úgy vélem – s ez a mostani elindított körlevél is megerősít ebben – hogy van a szakmánkban annyi erő, hogy túllépjünk saját kicsinyességeinken s együtt próbáljuk visszaszerezni a magunk és a szakmánk tekintélyét.

Ugyanakkor azt sem tagadhatjuk el, hogy jelen helyzetünket – véleményem szerint – döntően befolyásolta, befolyásolja az a tény, hogy még felső, legfelső szinten sem látták, látják be szakmánknak és annak termékeinek az alapvető fontosságát. Ennek számomra az egyik legszemléletesebb, ugyanakkor legmegdöbbentőbb megnyilvánulása az volt, amikor az analóg nyilvántartási térképeink digitális átalakításába belefogtunk, s a mindenkori kormányok közül egyik sem gondolta úgy, hogy erre be lehetne, be kellene szorítani (egy kisebb stadion árának megfelelő) tételt a költségvetésbe. A végén már annak is örülhettünk, hogy a felveendő hitel mögé az éppen aktuális kormány állami garancia vállalásával belépett… A régi bölcsek azt mondják, annyit érsz, amennyire magadat értékeled; a mindenkori döntéshozók ezt rendre ki is használták velünk szemben.

Ugyancsak befolyással bírhatott helyzetünkre, hogy úgy vagyunk rokon szakmája az építő-, műszaki értelmiségnek, hogy közben az agrárium irányítása alatt állunk, csak azért az egy kitételért, mert mi is a földdel foglalkozunk; vagyis az iparhoz nem tartozunk, de a mezőgazdaságon belül meg idegen test vagyunk. Ezt most még megfejelte a nyilvántartási rendszerünk kettős, dualista irányítása, mely csak a szakmai irányítást, vagy mondhatjuk úgy, a szakmai javaslattételi lehetőséget hagyta meg a VM Földügyi Főosztályánál, de a közigazgatási irányítást és a személyi kérdéseket átadta a kormányhivataloknak, ahol ezáltal olyanok dönthetnek a munkánkat, nyilvántartásunkat befolyásoló kérdésekben, akik közül a legtöbbjüknek – garantáltan – semmilyen ismeretük, indíttatásuk nincs a szakmánk iránt.

Az sem tett jót jelen helyzetünknek, hogy akarva, akaratlan(?) fennállt (fenntartottak?) egy belső feszültséget a szakmán belül a felsőfokú végzettségűek között, amit igazából az élet, a tényleges gyakorlati munka nem igazolt. Ezt az egyetemi-főiskolai végzettségű megkülönböztetést tovább élesítette egy harmadik szegmens, a középfokú és technikusi végzettségűek besorolásának kérdése.

A megfelelő időintervallumok meghatározásával, melyekkel megszerezhetőek voltak, kiegészíthetőek voltak bizonyos jogosultságok, persze részben enyhülhettek ezek a kérdések, de alapvetően nem volt megfelelő, széles körű, az érintett kollégákkal emberi módon elbeszélgető, a problémát átbeszélő kommunikáció.

Úgy vélem, tisztában vagyok a mérnöki hivatással és felelősséggel, s szerintem igen jól meghatározható (lenne) egy gyakorlatban eltöltött idő intervallum, amikortól már a tényleges gyakorlati munka és tapasztalat kellene, hogy legyen a meghatározó, s nem az esetleg évtizedekkel korábban megszerzett oklevél megnevezése.

Természetesen tisztában vagyok azzal is, hogy több évtized eseményeit, történéseit nem lehet néhány rövid oldalban feltárni, s azzal is azonosulok, hogy mindig több igazság van, s mindig összetettebb a kérdés, minthogy látjuk. Hiszen mindannyian csak a saját szubjektumunkon keresztül megszűrve érzékeljük és értelmezzük a körülöttünk illetve velünk zajló eseményeket. Épp’ ezért is vélem úgy, hogy induljon el egy átfogó átbeszélése múltunknak, jelenünknek és jövőnknek.

Ehhez kívánok magunknak:

Jó szerencsét!

Világost a Geósnak!

 

Budapest, 2012. március 19.

Sándor József (alias Benedek)
ingatlanrendező földmérő
kataszteri térképkészítési szakértő
geodéziai tervező és szakértő

GK folyóirat

  • GK újság
  • GK újság
  • GK újság
  • GK újság
  • GK újság
  • GK újság
  • GK újság

Előzetes a 2022/4. számból

A lap támogatója:

Megtekintések száma: 4364

Ez az oldal sütiket (cookies) használ. A honlapon való további böngészéssel Ön hozzájárul ezek használatához. További információk